TCafe Blog

[ELFOGADÁS]

Mikor egy rendszer egyeduralkodóvá akar válni, akkor valójában a káosz felé halad, mivel az egyenlőség káosz.

Az Élet és a Rend annál szebb, annál teljesebb, minél sokfélébb. Ha egy rend egyeduralomra tör, akkor az ösztönből jövő saját ellenállásunk nem is a rend ellen irányul, hanem az uralkodni vágyó rend ellenségessége ellen. Sosem magával a renddel van a gond, hanem azzal, hogy nem képes elfogadni a másik rendet.

„Ne ítélkezz!” Ha elítélünk egy rendet, illetve kritizáljuk, a Káosz felé haladunk, a pusztulás felé. Viszont ha az elítélés, a félelem ellen vagyunk, s nem maga a rend ellen, az a Renddel van összhangban.

Az ítélkezés ellen úgy lehet fellépni, ha nem ítélünk, s ha a különböző rendszereket igyekszünk megbékíteni egymással, s rávezetni őket az elfogadás fontosságára. Egy-egy ember is rendszert alkot, a család is rendszert alkot, egy-egy népcsoport is rendszert alkot.

Az egymás mellett élés alapja az elfogadás. Az elfogadáshoz pedig megértés szükséges, a megértéshez csiszolt elme. Ezért oly fontos a tanulás.

Az egyetlen dolog, amivel szemben ellenségesen kell fellépni az életben, az az ellenségesség. Az ellenséges rend elpusztítása az egy lehetőség, azonban egy rend elpusztításával kevesebb lesz az Egész. tehát célszerű nem az ellenséges rendet elpusztítani, hanem a hozzáállását megváltoztatni más rendekhez. Az ellenségességet kell „elpusztítani”.

Ha megfigyeljük, az ellenségesség mindig egy rend ellen irányul. Nem irányulhat magára az ellenségességre. Ha ellenségesen lépünk fel valaki ellen, akkor a rendje ellen vagyunk ellenségesek. Tehát ellenségesség ellenségesség ellen nem hatásos, csak rendszer ellen.

Az ellenségességet magát úgy szüntethetjük meg, hogy az adott rend ellenségesség nélküli részét ápoljuk. Amit ápolunk, megerősödik, amit nem, az elsorvad.

[OKULT]

Itt kell megjegyeznem, hogy mikor ellenséges rendről beszélünk, akkor belső rendekről beszélünk. Hogy érthetőbb legyen: minden embernek saját rendszere van, minden ember maga is egy rendszer. Az ember saját maga dönt, hogy viselkedik, s viselkedésével hatásokat hoz létre a létezésben.

Minden jelenbeli hatás (érzelem, gondolat, állapot) oka egy múltbéli gondolat, érzelem. Akár akarjuk, akár nem, tény, hogy az ember képes uralkodni gondolatain és érzelmein. Képesek vagyunk meghatározni, mit teszünk magunkévá, mit ápolunk, s mit hagyunk elsorvadni. Ezért olyan fontos figyelemmel kísérni az ok-okozati összefüggéseket. A jelent vizsgálva például szembetűnhet néhány állapot, mely okát könnyebben, vagy nehezebben megpillantjuk a múltban. A múltat vizsgálva az állapotok okát megtaláljuk a régmúltban. Tehát igen, a történelem fontos, ha okulni akarunk.

De valójában akarunk e egyáltalán? Okulni. Az ösztönös válasz szerintem az, hogy hogyne, persze, akarok okulni, hogy életem jobb legyen, nem akarom ugyanazokat a hibákat újra elkövetni. Csakhogy... valójában miért is nem okulunk?

Az emberi élet valamilyen szinten végletek között mozog. Ilyen két véget az önzőség és az önzetlenség is. Az önző rendszer csak saját rendszerét fogadja el, veszi tudomásul. A többi rendszert pusztán amolyan érzéketlen változóknak tekinti az élet egyenletében, s vagy számol velük, vagy nem. Az önzetlen rendszer igyekszik a rendszerek halmazát komplexen vizsgálni, s harmóniára törekszik. Tehát az egyik végzet az önös lustaságban, semmittevésben nyilvánul meg, a másik az állandó esztelen, sokszor gerinctelen szolgálatban.

Van e igaz út, s megfogalmazható e az arany közép? Az igaz út alig észrevehető. Miért? Mert az igaz út nem sziporkázik úgy, mint a tiszta ékkő, nem hangoztatja magát, és nem próbál több lenni, mint ami. Az igaz út létezik. Pont. A sarkalatos, valami iránt elfogult utak színesek, látványosak, jól észrevehetők, olyanok, mint a teret kitűző sarokpontok. Az igaz út maga a tér, ha behatároljuk, már csak a tér egy darabja. Az igaz út egész, de nem egy, végtelen, de egységes. Igaz, nem több, se kevesebb.

Akarunk okulni? Igen-igen, de meddig tart, mikor lesz eredménye?

A kérdezősködés nem vezet sehova. A kérdezősködés azonnali választ kíván, ám a válasz mindig előttünk van, ám sosem a kezünkben. A világ egyre teljesedik, de sosem teljes. Ha ezt elfogadjuk, értelmet nyernek kérdéseink.

Nehéz leírni valamit, ami szavakba nem foglalható. Érzés, de ha rá akarunk hangolódni, elsiklik előlünk. Mint az ébrenlét határán settenkedő álomkép. Van is, mert valamiféle magasabb érzékünkkel érezzük, viszont nincs is, mert „sosincs ott”.

Okulni annyi, mint keresni a kapcsolatot a magasabb rendezettséggel, azzal együtt, hogy a jelenlegit nem veszítjük el. Persze le kell mondanunk dolgokról, de a lemondás nem elveszítés. Ez nagyon fontos.

[KOLLEKTÍV EGÉSZ]

Egyetlen rend nem hozhat új rendezettséget a létezésbe, ugyanakkor egyetlen rend új rendezettséget hozhat a létezésbe. Ellentmondás? Nem. Egyszerűen arról van szó, hogy van igaz rend, s van hamis rend. Az igaz rend kapcsolatot keres a létezés rendjével, az „Mindenség” rendjével. A hamis rend egyszerűen imitálja ezt a magasabb szintű rendet. Az igaz rend egyszerűen létezik, önmaga által. A hamis rend úgymond kitalált, meghamisított. A hamis rend mindig csak az igazinak egy része. Hazugság az, amikor vesszük az igazságot, és nem egészében tálaljuk a velünk szemben ülő egyénnek, hanem bizonyos részeit eltakarjuk. Az igazság attól még ott lesz. Tehát egyetlen hamis rend nem hozhat hamisságot az igaz rendek csoportjában, csak részben, de soha nem egészben. Egyetlen igaz rend viszont igazságot hozhat a hamis rendek csoportjába, inkább egészben, mint részben.

Az ellenségesség az Egész ellen szóló viselkedésforma. Így hát a hamisat is el kell fogadnunk, mint az Egész egy kicsiny részletét. Viszont nagyon fontos, nagyon fontos, hogy mindeközben észben legyen, és tudjuk, hogy amit tudunk, csak részlet. Csak így lehet az igaz felé törekedni.

Az igaz felé törekedni lehet egyénileg és kollektíven is. Egyénileg nagyon egyszerű, és elképesztően nehéz. Csak tenni kell. Egyszerűen ennyi, nyitottnak kell lenni az igaz felé, s nem szabad belemerülni a hamisba. Kollektíven törekedni az igaz felé némiképp bonyolultabb. A kollektív igaz felé törekvés napjainkban hamis, mivel e kollektív törekvések élén mindig karizmatikus személyiségek állnak, így az ő rendszerük a meghatározó. Nem is ezzel van a baj. Kellenek a karizmatikus személyiségek, mert egyik rendszer sem egyforma, s egyik sem egyenlő, viszont a módszer, ahogy „híveket” nyernek, az hamis. Híveket nyerni, illetve szerezni ugyanis nem lehet igazakat. Ha egy nemes eszméért síkra szálló személy híveket szerez, tulajdonképpen olyan személyeket rendel maga alá, akiknek ugyan van társadalmi befolyásuk úgymond, de önmagukban nem képesek síkra szállni az igaz mellett, mert egyedül nem látják azt. Az alattvalók sosem látják át teljesen a vezetőjük nézeteit, egyszerűen elfogadják azt. Természetesen, ha ez a vezető valóban az igazságot kutatja, maga az elfogadás elégséges, mivel biztosítja a jólétet, azonban semmiképpen nem nevezhető kollektív igaz felé törekvésnek. Kollektív igaz felé törekvés akkor jön létre, ha hasonló rendszerek jönnek össze, nem kényszerből, vagy mert megnyerték őket valamilyen ügynek, egyszerűen csak természetük folytán.

Így a kollektív igazság keresés nem kényszerből kollektív, hanem szabad akaratból... napjaink meggyőző és megtérítő hadjárata viszont kényszerre alapul. Fizikai, érzelmi, logikai kényszerre, de kényszerre.

Így az emberek megtérítésére irányuló kísérlet hamis. Az igaz út nehéz, s az egyéneknek egyénileg kell rájuk lépni, s végighaladni rajta. Az egyénnek foghatják a kezét, mutathatják az utat, de a lépéseket magának kell megtennie, a távolságot saját tüdejéből kell leküzdenie.